A jó vezetéstől a jó gazdaságpolitikáig – szeptemberi könyvbemutatók a PABooksnál

Négy új kötetét mutatta be szeptemberben a Pallas Athéné Könyvkiadó (PABooks). A művekből kiderül, hogy a folyamatos tanulás elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki jó vezető legyen, ami így sokszor rendkívül időigényes feladat. A gazdasági válság megmutatta, hogy fejlődésre vagy akár forradalomra lenne szükség a stabilizációs politikák újragondolása terén is, miközben a krízis nem hozott változást a nemzetközi pénzügyi központok helyzetében sem, ma is ugyanazok a városok állnak az élen, mint tíz évvel ezelőtt.  A jó vezetőkre a mind több okosvárosban is igény lenne. Mivel az okosvárosok működése alapvetően a lakóinak mindennapi életéről gyűjtött adatok feldolgozásán alapul, nagyon nem mindegy, hogy ezekhez az információkhoz ki és milyen céllal férhet hozzá, ki irányítja az okosvárosokat.

 

John Adair: Tanulságok a vezetésről

Jó vezetőnek lenni sokszor rendkívül időigényes. Az, hogy kiből mennyire jó vezető válik, a veleszületett képességeken, lehetőségeken és tanulni akaráson egyaránt múlik. Elméleti alapokra és gyakorlati tapasztalatokra ugyancsak szükség van. A folyamatos tanulás elengedhetetlen, hiszen fejleszti a vezetői kvalitásokat, a minél több tapasztalás pedig a problémamegoldó képességet javítja – hívja fel a figyelmet könyvébena vezetéselmélet világszerte elismert kutatója, John Adair. A könyv gerincét a háromkörös modell adja: a vezetőnek nem csupán arra kell figyelnie, hogy a kitűzött feladat el legyen végezve, de az egyéni fejlődésre és a csapategység fenntartására is ügyelnie kell.

Egyes embereket könnyebben elfogadnak a többiek vezetőnek, mint másokat. A ”tulajdonság megközelítés” szerint egyesek rendelkeznek egyfajta velük született fölénnyel, amelynek segítségével befolyással bírnak társaik fölött és sokkal könnyebben válnak vezetőkké, mint mások. A ”szituációs megközelítés” szerint csupán az adott helyzeten múlik, hogy kit fogadnak el könnyebben vezetőnek. Míg a sikeres vezetők egyéni jellemvonásai igen szerteágazók, addig az minden vezetőről elmondható, hogy kiemelkedő általános vagy gyakorlati ismeretekkel rendelkezett az adott területen. Míg a tulajdonság megközelítés azt próbálja megragadni, hogy milyen a vezető, a szituációs megközelítés pedig azt, hogy mit tud, a ”funkcionális megközelítés” azon alapszik, hogy mit kellene tennie.

A három megközelítést kombinálva megkapjuk egy vezető első, kezdetleges definícióját: a vezető az a személy, aki – a megfelelő tulajdonságok és tudás birtokában – képes ellátni a szükséges vezetői funkciókat annak érdekében, hogy a csapat teljesítse a feladatát, miközben egységként összetartja őket. Nem egyszerű mindezt integrálni a mindennapi életbe, de tudatos gyakorlással gyorsíthatunk a folyamaton.

Egy zenekarnak szüksége van karmesterre? Egy hajónak kapitányra? Elméletileg mindkettő elhagyható, a gyakorlatban azonban a munkacsoportoknak van vezetőjük. Amennyiben egy csapatban nincs kijelölt vagy megválasztott vezető, informális vezetők emelkednek ki a tagok közül. Egy munkacsoportban a szükségleteknek három alapvető területét lehet megkülönböztetni. Feladat: az egyik ok, amely miatt egy csapat megalakul, hogy az elvégzendő feladatot nem képes megcsinálni az egyén maga. Csapat: a csapattagok összetartása, a minőségi emberi kapcsolatok kialakítása létfontosságú az egység fenntartása érdekében. Egyén: az egyének saját szükségleteiket magukkal viszik a csoportba, és ez nemcsak a fizikai, hanem a pszichológiai szükségletekre (például elismerés, annak az érzése, hogy értéket teremtenek) is igaz.

A háromkörös modell szerint az egyes körök hatnak egymásra. Habár a körök átfednek, de nem egymás tetején vannak, valamekkora feszültség mindig fennáll köztük. Sok egyéni szükséglet (például emberi kapcsolatok iránti igény) már a csoportban dolgozás révén kielégül. Ezzel párhuzamosan, munkahelyi környezetben könnyen ki is használhatják az egyént a feladat teljesítése érdekében, mely megsértheti a személyes szabadságot. A háromkörös modell alapja, hogy minden egyes kört, vagyis a csoportban működés minden alapvető területét a másik kettővel egyszerre kell vizsgálni, a vezetőknek pedig mindig tudatában kell lenni annak, hogy mi történik a csapatukban a három kör vonatkozásában.

 

Youssef Cassis – Dariusz Wójcik: Nemzetközi pénzügyi központok a globális pénzügyi válság és a Brexit után

A modern történelem legsúlyosabb pénzügyi válsága, úgy tűnik, alig zavarta meg a globális pénzügyek földrajzát. A világ nyolc vezető pénzügyi központját a válságtól számított tíz évvel később továbbra is ugyanazok a térségek alkotják, legfeljebb ezek egymáshoz viszonyított helyzete változott. A válság előestéjén New York, London, Tokió, Frankfurt, Párizs, Hongkong, Szingapúr és a Zürich–Genf együttes vezette a globális pénzügyi központok rangsorát, e csoport pedig az elmúlt időszakban csupán egy új szereplővel, a Sanghaj–Peking együttessel bővült. Látszólag ugyanígy egy másik jelentős esemény, a Brexit-szavazás hatására sem tűnik úgy, hogy sokat változna az eddigi rangsor.

A 2018-as Brexitről szóló tárgyalásokkal és London szerepének jelentős csökkenésével azonban most több elemző szerint is új lehetőségek nyílnak arra, hogy e nemzetközi pénzügyi központok újradefiniálják szerepköreiket. A kötet szerzői, Youssef Cassis, a firenzei Európai Egyetemi Intézet gazdaságtörténeti professzora, és Dariusz Wójcik, az Oxfordi Egyetem gazdaságföldrajz professzora szerint emellett számos kihívás is hozzájárul ahhoz, hogy a közeljövőben a világ vezető pénzügyi központjainak pozíciójában változások történjenek. E hatások pedig csak részben adódnak a technológiai fejlődés következményeiből, a fintech előretöréséből, a pénzügyi szektorra és intézményekre vonatkozó új szabályozásoknak is kiemelt szerepe van.

Vajon a pénzügyek területiségének eddigi változásai tényleg ennyire kismértékűek voltak? Mi rejtőzik a nemzetközi pénzügyi központok hierarchiájának lassú átrendeződése mögött? Újra tudnak-e éledni a kedvezőtlen és a gyorsan változó körülmények között e rangsort vezető központok, vagy épp ellenkezőleg, képtelenek lesznek ellenállni a hanyatlásnak? A Nemzetközi pénzügyi központok a globális pénzügyi válság és a Brexit után című kötet a világ vezető pénzügyi központjai esetében ilyen és ehhez hasonló kérdéseket értékel, kitérve e térségek gazdaságtörténeti előzményeire és tágabb régiójukban elfoglalt szerepköreik alakulására.

 

Vincent Mosco: Okosvárosok a digitális világban

Jelenleg a Föld népességének több mint fele városokban él, 2050-re pedig ez az arány már megközelítheti a 70 százalékot. Számos szakértő szerint a rendkívül gyorsan fejlődő városok támasztotta kihívásokra az okos városok kialakítása, a városi digitális technológiák jelenthetik a megoldást. Tény, hogy rendkívül sok környezeti, fenntarthatósági kérdést felvet a 21. századi urbanizációs folyamat, ezt pedig még fokozza a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek növekedésének kockázata. Vincent Mosco azonban – szociológusként – úgy látja, hogy az okosváros nem a technológiai vívmányoknak köszönhetően válik „okossá”, hanem a lakosság, a városi polgárok teszik azzá azáltal, hogy megfelelő módon képesek kihasználni a technológiában rejlő lehetőségeket, egyúttal elkerülni a rejtett veszélyeket.

Az okosvárosok új frontvonalat jelentenek a technológiai vállalatok számára, ugyanis egy dollármilliárdokkal kecsegtető új piac megnyílásának lehetőségét hordozzák magukban. Nem véletlen, hogy az okosvárosok koncepciójának legújabb kori történetét is sokan az IBM 2009. évi, „okosabb város” létrehozását felvető jelentéséhez kötik. Az IBM – a legtöbb amerikai nagyvállalathoz hasonlóan – súlyos veszteségeket szenvedett el a 2008-as pénzügyi összeomlás során, és a technológia által vezérelt települések létrehozására irányuló felszólítás az új piacok megnyitásának az egyik módja volt. A nagy technológiai cégek jelentős mértékben képesek átalakítani a városok irányításának módját, és egyre nagyobb igény is mutatkozik részükről arra, hogy különböző városirányítási jogköröket kapjanak, vagy egyenesen vállalkozásokként működtessék saját „magánvárosaikat”. Ugyanakkor azokban a városokban, ahol a legaktívabbak a technológiai cégek, mégsem sikerült megoldani az olyan  „hagyományos” problémákat, mint a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek, vagy a klímaváltozás negatív hatásai és a fenntartható gazdaság előmozdítása.

Mivel az okosvárosok működése alapvetően a lakóinak mindennapi életéről gyűjtött adatok feldolgozásán alapul, nagyon nem mindegy, hogy ezekhez az információkhoz ki és milyen céllal férhet hozzá, ki irányítja az okosvárosokat. Miként a technológiai vállalatok irányításának, úgy a kizárólag állami fennhatóság alatt működő okosvárosoknak is megvannak a kockázatai – különösen az autoriter rendszerekben, ahol semmi sem korlátozza a vezetőket (valamint a – sok esetben – állami fennhatóságú technológiai cégeket) abban, hogy a rendkívül nagy adatmennyiséget, amelyet állampolgáraikról gyűjtenek és tárolnak, milyen módon és milyen célokra használják fel. Vincent Mosco szerint mivel a városokat emberek lakják, és a szolgáltatásokat emberek használják, elsődleges fontosságú a városi polgárok bevonása az okosváros-fejlesztési folyamatokba egyenrangú partnerekként. Ennek több szintje lehet, a tér demokratizálásának legmagasabb foka azonban az, ha a polgárok állnak a fejlesztések középpontjában. Ez a koncepció annyiban tér el a kormányzat vagy a vállalatok által irányított városoktól, hogy a döntéshozásban való nyilvános részvételre, a társadalmi egyenlőségre, valamint a közintézmények és a közösségi terek védelmére és bővítésére helyezi a hangsúlyt.

 

Olivier Blanchard – Lawrence H. Summers: Fejlődés vagy forradalom?

A gazdasági válság megmutatta, hogy szükség van a stabilizációs politikák újragondolására. A makrogazdasági politikának mindhárom lábára, a monetáris-, a fiskális- és a pénzügyi politikára is támaszkodni kell. Ezen belül a monetáris politikának újra ki kell alakítani a szükséges mozgásteret: a jegybankok jelenlegi kihívásai közül kiemelkedik az alacsony inflációs- és kamatkörnyezet. A nominális kamatok hosszabb ideje tartó csökkenése mögötti okok között szokás említeni az alacsonyabb inflációt, a fejlett országok elöregedő társadalmait, az alacsonyabb termelékenységet, a megtakarítási-beruházási folyamatokat és a biztonságosnak ítélt eszközök iránt megnövekedett keresletet. A jegybankok kétféleképpen válaszolhatnak a hagyományos monetáris politikai mozgástér csökkenése jelentette kihívásra. Az egyik új eszközök bevezetését jelenti, amilyen például az előretekintő iránymutatás és a mennyiségi lazítás. Ezek hatékonyak lehetnek, miközben a kedvezőtlen mellékhatásokra figyelmeztető vélemények túlzónak bizonyultak. A másik lehetőség a keretrendszer módosítása, ami jelentheti az inflációs cél emelését vagy egy árszint cél bevezetését. Ezek hátránya, hogy az első lehetőség magasabb átlagos inflációt eredményezne, míg a második nehézségekbe ütközhet kínálati sokkok esetén.

A fiskális politikának is aktívabb szerepet kell játszania a stabilizációban, a monetáris politika csökkenő hatékonysága (különösen zéró közeli kamatkörnyezetben) aktívabb fiskális politikát tehet szükségessé. A válság alatt újra felfedezték a fiskális politika stabilizáló képességét, ez azonban a költségvetési hiányok, az adósságok emelkedése és a fenntarthatóság miatti aggodalmak miatt hamar megszorításokba és adósság-stabilizációba fordult. A fiskális szabályokat a dinamikus inkonzisztencia elkerülése, a generációkon belüli és közötti jelentős elosztási hatások, illetve a fiskális fenntarthatósággal kapcsolatos aggodalmak indokolják. A szabályok célja lehet, hogy ellensúlyozzák a politikai folyamatok rövidlátását, ami a hivatali idők rövidségéből fakad. Szintén hozzájárulhatnak egy hiteles elköteleződéshez a fiskális fenntarthatóság mellett. Ugyanakkor nehéz mérni a fiskális politika irányultságát, ami a szabályok alkalmazhatóságát is érinti. A szabályok összetettsége nem garantálja a sikert, mert teret nyit a szubjektív értelmezéseknek és csökkenti az átláthatóságot. Nehéz mérni, hogy a fiskális szabályok járnak-e egyáltalán bármi hatással. A korlátozott empirikus eredmények alapján különösen recessziók idején érdemes nagyobb rugalmasságot hagyni.

A globális pénzügyi válság a pénzügyi stabilitást fenntartó politikák teljes újragondolását eredményezte. A folyamatokat vizsgálva látható, hogy a tőke-, tőkeáttétel- és likviditási mutatók javultak az elmúlt évtizedben. A piaci mérőszámok is azt jelzik, hogy a szabályozási reform javította a globális bankrendszer ellenálló képességét. A tőke nagysága ugyan nem képes megakadályozni egy pénzügyi válságot, azonban a válság hatásait mérsékelheti. Ezt az is igazolja, hogy azok a bankok, amelyeket magasabb tőkeszint mellett ért a válság, átlagosan jobban tudták később folytatni a hitelezést. Minden extra százalékpontnyi tőke a válság előtt átlagosan körülbelül 20 százalékkal emelte a bankok kumulatív hitelezését a következő évtizedben. A magasabb tőkekövetelményeknek viszont költsége is van, például szigorodhatnak a hitelkondíciók.

 

A Tanulságok a vezetésről, az Okosvárosok a digitális világban, a Nemzetközi pénzügyi központok a globális pénzügyi válság és a Brexit után, valamint a Fejlődés vagy forradalom? című kötetek, illetve a Pallas Athéné Könyvkiadó (PABooks) korábban megjelent kiadványai megvásárolhatók a PABooks könyvesboltjában, a Bölcs Várban. A kiadó gondozásában megjelenő könyvekről folyamatosan hírt adunk a www.pallasathenekiado.hu oldalon, ahol a kötetek webshopon keresztül is megvásárolhatók.

A PABooks kiemelt figyelmet fordít a közösségépítésre is. Facebook oldalán (www.facebook.com/PallasAtheneKiado) az érdeklődők további hasznos, érdekes információkat találhatnak a megjelenő könyvekről és a hozzájuk kapcsolódó eseményekről.